Utolsó nap Pekingben

Date: 2012.04.24 | Category: Uncategorized | Tags:

Volt még egy hely, amit az útikönyv alapján úgy tűnt kár lenne kihagyni ez pedig a Szén domb. A császári pavilonok, gyönyörű kertek, igazi kikapcsolódást nyújtanak a környékbeli emberek számára. Úgy terveztem korán reggel indulok, mert szerettem volna minél több élményt belesűríteni a hátralévő időbe, de ilyen fordulatokra még én sem számítottam.

Már reggel hat körül útnak indultam. Így volt szerencsém megcsodálni az ébredező várost. Pekingben vasárnap reggel egy lélek sincs az utcán, csak a szokásos árusok ideiglenes piacokká szerveződött csoportja várja már az ebédhez bevásároló háziasszonyokat. Még a város főterén is alig találkozni emberrel. A Tiltott város mellett elsétálva egy fényűző esküvőre készülődő, épp autókat díszítő szolganép szorgos munkája kelti fel a figyelmet. A Tiltott várost körülvevő vizesárok partjáról horgászok sora lógatja a csalit, és egykedvűen bámulja a paloták tükörképét.

A Szén domb helyileg a Tiltott város északi kapuja mögött található. Egyik érdekessége, hogy egy mesterségesen kialakított földkupacról beszélünk, melynek alapanyagát a Tiltott város vizes árkából kitermelt föld adja. A Tiltott város fűtéséhez szükséges szenet a domb lábánál tárolták, a nevét is innen kapta. A domb teteje egyébként Peking városának közepe.

A belépő meglepően olcsó. Tíz yuanért egy teljes kínai kultúrsokkban részesülünk, mindezt alig pár óra leforgása alatt. Reggel hét óra, a bejárat mellett közvetlen egy húsz fős csoport bécsi keringőzik, de zenét nem hallani. Pár fénykép és irány a dombtető. Túristákat alig látni, viszont annál több a korlátoknál nyújtó gyakorlatokat végző, tai chi-t gyakorló fitt kínai. A dombtetőről csodás a kilátás a Tiltott városra, de hamar rájöttem nem ez itt a lényeg. A távolban zeneszó, keressük meg honnan jön. Közeledve ismerős dallamok Monti: Csárdás harmónikán, körülötte embertömeg. Pár méterrel arrébb kínai kereplő szerűséggel 10-15 ember utánozza le az egyik társuk által játszott ritmusokat. Tíz méteres körzetben a füldugó használata kötelező, fülsüketítő a zörej. Távolabb egy hatalmas piros szőnyeg földre terítve, körülötte emberek, a földön jelmezek, a háttérben zenekar. Pár percig figyelve őket rájöttem, hogy a nézők maguk közül választanak ki előadókat, akik táncolnak, vagy énekelnek, taps, majd csere. A színvonal meglehetősen, alacsony, de mindenki jól szórakozik.  Ahogy körülnéztem emberek kis csoportjait láttam mindenhol. Mindenki a saját érdeklődési körének megfelelő elfoglaltságot talál. Vannak énekkarok, kis létszámú férfi kórusok, kicsit nagyobb létszámú vegyeskar. Olyannal is találkozni, ahol szemmel láthatóan csak a karmester a fix ember. Ő egy hatalmas méretű kottáskönyvvel rendelkezik, amit kiakaszt egy fára és vár. Az éppen arra járó emberek előbb utóbb alkalmi kórust alakítanak, akiket boldogan irányít a vezénylő pálcájával. Hangszeresek is akadnak bőven. Ősi kínai hangszerek, szóló harmónikások, kínai rezes banda! Nem ritka a szintetizátor, népi hangszer kombináció sem, illetve a magányos dobos borzalmas zajkeltése. A kotta természetesen érthetetlen jelölések, számok egyvelege. A művészet többi iránya is képviselteti magát, ritmusos mesemondók, nagy átéléssel verset szavalók, csendéletet festők találják itt meg közönségüket. Sport terén nagyon népszerű a korábban említett tollas foci, a sima tollas, az ugrálókötelezés.  Ezt lehet egyedül, de a bátrabbak ezt is egy csoportban gyakorolják. A játék úgy néz ki, hogy tíz ember áll egy körben, az egymással szemben állók egy-egy 5m hosszú kötelet forgatnak rimusra, a bátor jelentkező, pedig ezek között ugrál, egészen addig, amig bele nem gabalyodik a kötélrengetegbe. Van olyan csoport, akik búgócsiga szerű eszközt pörgetnek a levegőben egy kötél segítségével. Van aki hatalmas legyezőkkel végez gyakorlatot. Többen kártyáznak, társas játékkal játszanak, vannak akik csak beszélgetnek, üldögélnek egy padon. A kívülálló európai számára ez a hely bolondok háza, őrültek gyülekezete. De szemmel láthatóan mindenki remekül szórakozott, szinte kedvet kaptam én is, hogy kipróbáljak valamit.

Miután elhagytam a helyet, a Tiltott város felé vettem az irányt. A kapu és a vizes árok előtt hatalmas embertömeg, túristák ameddig a szem ellát. A metrómegállóhoz ezen a tömegen keresztül vezet az út. És ott van az illegális taxisok, szuvenír árusok, nyomorék koldusok hada. Amint meglátnak egy európait azonnal “Hééé Sir! Sir! Taxi! Taxi, Sir! Taxi!”. Nem lehet róluk nem tudomást szerezni, mert a rámenősebbek tapadnak az emberre, és követik. Na ők a ritka kivételek, akik beszélnek angolul. Elmondják, hogy mi mindent kínálnak, és kérdezik, hogy akkor indulhatunk-e. A válasz természetesen nem, de volt, hogy kaptam segítőkész útbaigazítást, ami később meglehetősen balul sült el. Mire átverekedtem magam a tömegen már legalább tíz alakot küldtem el. Az utolsó azonban rendkívül segítőkész volt és nem is tudtam, hogy ő is biciklis taxikhoz keres embert. De mégis. Mondtam, hogy nekem ez nem kell, elmegyek én gyalog is, erre, hogy nagyon közel van és 3 yuanért elvisz. Kérdeztem 3 yuan? Igen. Sejtettem, hogy van benne átverés, de azt gondoltam, hogy csak annyi, hogy tíz méter múlva közlik velem, hogy megérkeztünk. A gyengébb idegzetűeknek előre szólok, hogy ezeket a sorokat már itthonról írom..

Szóval elkövettem azt a baklövést, hogy rábólintottam. A csávó őrült tekerésbe kezdett, és mentünk és mentünk. Egy darabig tartotta az irányt, aztán egyszercsak letért egy Hutongba. A Hutongokról nem írtam eddig, ezek igazából szürke egyszintes épületek, szűk utcával. Gyakorlatilag kisebb falvak lennének nálunk. Lehetnek nagyon lepukkantak is, de előkelő emberek is lakhatnak ilyen helyen. Nekem úgy tűntek már az elejétől, hogy ez a helyi getto. Már nem hangzik túl jól, mi? Hát itt volt az első pont amikor elbizonytalanodtam, de a csávóval én beszélgettem végig minden féléről, honnan jöttem, még a metró megállót is megkérdeztem ahova megyünk, milyen vonalon van, stb… Egyszer csak a Hutong egyik szélső utcájának a közepén, kb 30 m-re egy forgalmasabb úttól megálltunk. Mondta, hogy megjöttünk, megmutatta melyik épület mögött lesz majd a metró megálló. Én szálltam le, veszem elő a pénztárcát, hogy fizetek, és már meg is fordult a fejemben, hogy kéne neki vmi borravaló, amiért ennyit tekert. Meg is állapítottuk, hogy kemény ez a meló. A 3 yuan felmutatásakor azonban heves tiltakozásba kezdett, és mondta, hogy No coin! Ne aprót adjak. Mondtam, hogy ebben állapodtunk meg. Azt hozzátesztem, ha kínában létrejön egy alku, utána már egyik fél sem módosíthat a feltételeken. Általában.. Ez a csávó viszont előkapott a zsebéből egy lelaminált kis lapot, amin egy árlista szerepelt. Nem volt bonyolult. Bármit kértél minden 300 yuanba került. Erre elkezdtem tiltakozni, hogy nem ebben állapodtunk meg, majd megpillantok két méterrel odébb másik két kínait akik csak azt hajtogatták, hogy hard work, azaz kemény munka tekerni a biciklit… Nem voltak szimpatikus arcok.. Szóval három az egy ellen, ekkor megfordultam, hogy esetleg mögöttem is van-e még kettő, nem volt. Nem ijedtem meg, és mondtam, hogy nem ebben állapodtunk meg, kap 20 yuant és annyi. Erre nagy tiltakozás, látta a pénztárcámat, és észrevette, hogy van benne egy 100-as, mondta adjam oda neki azt. Azt már nem, 50-et kap és ennyi, menjenek innen. Nyújtottam az 50-est és szerencsémre elvette a csávó, visszaindultak a Hutongba. Én a metrómegálló felé vettem az irányt. Egyszer néztem hátra, és láttam hogy távolodnak. Most abba, hogy mik és hogyan, és milyen variációban történhettek volna meg, ne menjünk bele. Metromegállót természetesen sehol sem találtam, két embert kérdeztem meg az úton, hogy metro, subway, bus(mutatom) under the street(mutatom), senki nem tudta miről beszélek, két perc keresgélés után fogtam egy taxit és visszavitettem magam a Petiék albérletéhez. Valahogy ahhoz tudnám hasonlítani az érzést, mint amikor térdig belemegyünk a tengerbe, és ugyanaz a víz, ami korábban ringató lágy hullámként simogat, ugyanazon a helyen megmutatja valódi erejét, és az ember a sekély víz ellenére is a felszínen maradásért kűzd. Ez van…

A nap további része azzal telt, hogy valahogy elfelejtsem a fenti eseményeket, Petiek elvittek egy parkba sétálni, de az igazi kikapcsolódást a búcsúeste hozta meg számomra. Kitty fiú testvére jött látogatóba, aki első ránézésre szimpatikusnak tűnt. Rögtön elkezdett faggatni Magyarországról, kiderült, hogy katona, szereti az alkoholos italokat, és ma ünnepli a 30. születésnapját. Meg is kínáltuk a házi pálinkával. Ízlett neki, alig akarta elhinni, hogy gyümölcsből készült, és el kellettt magyarázni, hogy hová tűnt el a gyümölcs színe… Nem volt egyszerű.. Vacsorázni hívott bennünket egy japán étterembe. Be kell valljam eddig kerültem a japán ételeket, mert nem vagyok annyira oda a nyers halért, meg nem is voltam éhes, de gondoltam csak megoldom valahogy. Közben kiderült, hogy ingyen lesz a szaké.

Út közben a kínaiak gyerekvállalási kényszereiről beszélgettünk. Ugye köztudott, hogy egy családban egy gyerek lehet a túlnépesedés miatt. Ha több lenne, akkor nagyon komoly pénzbírság a következmény. Ennek hátrányiról társalogtunk, hogy elöregedik a társadalom, és hogy túl sok a fiú, mert a családok a fiúkat részesítik előnyben, és ezért mindent képesek is megtenni, illetve, hogy mennyire elkényeztetik emiatt a gyerekeiket. Ebből következik még az is, hogy a gyerekeknek nincsenek testvéreik, így hogy megkapják valahogy az érzést, az egymással barátkozó családok gyerekei egymást testvérüknek kezeli, és így is hívja. Szóval ilyen testvér a tesvér, aki a taxiban melletünk ült és egy másik ilyen testvér várt már minket az étteremben.

Mikor megérkeztünk forró teát kaptunk, kellemesen lágy karamelles íze volt. Az étlapot böngészve a grillezett lazacon és a gyümölcssalátán pihent meg a tekintetem. Háhá ez jó lesz, nesze neked japán kaja! Mindenki választott. Fujaaaan, kiáltott fel valaki, így hívják a pincért. Egyébként ahogy egész Pekingben itt is eléggé lekezelően bánnak a pincérekkel, gyakorlatikag szolga szinten vannak. Borravalót sem kapnak soha. Amikor azt mondják Fujaaan, akkor kb azt értik alatta, hogy Fujaaaan, ide gyere, gyere ide, azonnal, rendelni fogok. Már ott is terem, felírja a listát majd perceken belül újra megjelenik. A kajákat nem egyszerre hozza ki, hanem ahogy elkészülnek. Végül megérkezett a lazacom is, kicsit nagyobbra számítottam, és azt gondoltam elém rakják le, de mint kiderült minden étel amit rendeltünk közös. Kicsit ijedten néztem körbe az asztalon, hogy akkor most mi lesz mit kértek a többiek. Hát volt ott nyers lazac, nyers tonhal, valami másik féle nyers hal, osztriga, másik fajta kagyló, rákok stb.. húha.. Először a kaviáros edénykémből vettem a pálcikámra egy kostolónyit végül azt kellett mondanom, hogy ez nagyon finom. Messze nem a tesco minőség. Majd ezen felbátorodva megkostoltam a tonhalat, és így tovább az előző listát. Páratlan ízek, ízharmóniák, első rangú eledel! Ott volt még a japán kaják elkerülhetetlen kelléke a szójaszósz és a wasabi, illetve számomra újdonságként hatott a szaké. A szaké viszonylag alacsony alkohol tartalmú rizsből készült szeszes ital, különlegessége, hogy forrón szolgálják fel. Mi kicsi, kb 2 dl-es kancsókban kaptuk, és fél decis poharat adtak mellé. A kajálás mellett időnként koccintottunk a szülinaposra, és a búcsúzásomra. Az este rendkívül kellemesen telt és végül azt kell, hogy mondjam a kínai a kóreai konyha mellett a japán kaja is a kedvencemmé vált.